Hogy növekedhessenek a lélek gyökerei

/Európai Családkongresszus 2010. előkészítő cikk 7. /

Egy öreg fa sorsa 

Erfurtban néhány évvel ezelőtt átépítették a repülőtérhez vezető kereszteződés egész területét. Az új útvonal kiépítését akadályozta egy 250 éves vérbükk. Nem akarták egyszerűen csak kivágni, hanem meg szerették volna védeni. Ezért a munkagépek hatalmas földkockát vágtak a bükk körül. Vastag gerendákkal körülvették és aztán két gép a vérbükköt gyökerestül és az őt körülvevő földdel együtt – 8x8 méteres négyzetben és kb. 2,5 méter mélyen – vastag acélkötelekkel 30 méterrel arrébb húzták. Aztán rendszeresen öntözték. Ennek ellenére elpusztult a bükk. A vastag gyökereket meg tudták menteni, de a millió finom és még finomabb hajszálgyökeret, melyek mélyen a földrétegbe belegyökereztek és a vizet és tápanyagokat felszívták, elvágták.

A mi lelki „gyökereink” 

Az, ami a vérbükkel történt, emberekkel is megtörténhet. Kötődés jön létre köztünk és emberek, tájak, értékek, plüss állatok, autók és más dolgok között. Kötődünk élményeinkhez, melyek életrajzunkat alkotják. Ám gyakran nem is kell, hogy tudatában legyünk annak, milyen fontosak és állandóságot jelentők e kapcsolatok számunkra. Csak amikor el kell válnunk tőlük, akkor érezzük a fájdalom nagyságán, a bánaton, a kimerültségen, a lendület hiányán, hogy milyen jelentős és tápláló volt az a kapcsolat lelkünk számára.

Szerencsére megvan az a képességünk, hogy a búcsú vagy a gyász szakasza után gyökeret tudjunk újra engedni. De vannak olyan emberek is, akiknél ez a képesség blokkolva van.

Kentenich atya számára egy ember kötődési szervezete, annak nagysága, gazdagsága és kibontakozottsága volt a fokmérője a lelki egészségnek és terhelhetőségnek. Erre a jelenségre Kentenich atya az által is érzékeny volt, hogy apja semmit sem akart róla tudni és édesanyja alig kilenc évesen árvaházba kellett, hogy adja. Fiatalkorát később olyan időszakként írja le, mint egy nagy egyedüllét és elszigeteltség idejét, mely azzal a nehézséggel kapcsolódott össze, hogy csak nehezen tudta megértetni magát, jóllehet teljesen jó kifejezőképessége volt. Ezen tehát nem múlott. Először papként élte meg, hogy lelkileg közel engedjen magához valakit, s lelki közelséget ajánljon is fel.

Kentenich atya lelki gondozói stílusa

1960-ban írta visszatekintve papi működésére:

Az arsi plébános életéről dicsérőleg hangsúlyozzák ki, hány órát töltött el a gyóntatószékben. Sőt, megpróbálják összeszámolni ezeket az órákat. Ha nekilátnék, hogy megmérjem azt az időt, amit hosszú életem során éjjel és nappal fáradhatatlanul és mindig állandó érdeklődéssel a lelkeknek tudtam szentelni, meglepően nagy szám jönne ki.

Pálnak élete delén egyetlen szenvedélye volt: Isten és a lelkek. Minden más – ahogy leveleiből kiolvasható – a háttérbe szorult. Így akarja, hogy értsük az életprogramját: Omnibus omniaⁱ oder Omnia instaurare in Christoⁱⁱ.

Ebből a szenvedélyből adatott nekem is valami.

A pszichológus bennem magába szívta rendkívül erős és sokoldalúan szerteágazó beleérző képességével a leggondosabban és legbátrabban a velem szemben álló rezdüléseit és óhajait, a tudatossá válót és a tudatalattiban maradót, a jót és a rosszat – akár az individuális, akár a közösségi lelkületről legyen szó. Így jött létre hamar itt is ott is egy csodálatosan megnyíló és nyitott lelki közelség, melyet a kölcsönös életátadás kitűnő előfeltételének nevezhetünk.

A lelki távolságról, mint az ellenkező pólusról gondoskodott a filozófus bennem mint metafizikus az – Istentől kapott – a Túlvilágiban, az Abszolútban, az Örökben, a Végtelenben: a Szentháromság Istenben való magas fokú és elszakíthatatlan hívő belegyökerezettségével és belehorgonyozottságával.

Az így létrehozott tartósan hatékony poláris feszültség a lelki közelség és lelki távolság között mindenkor áldásban felettébb gazdag pedagógiai elvnek bizonyult.

Közelség és távolság összhangra talált az Isten és embertárs iránti fegyelmezett-mértéktartóan meleg, mindenen felülkerekedő szeretetben. Miközben a filozófus bennem befogadta magába fajtisztán a kor eszméit végső összefüggésükben, hogy tisztázza és feldolgozza azokat, addig a metafizikus mindkettőt elrendezte: úgy a mozgásokat mint az eszméket; visszavezette őket végső elvekre, melyek öröktől fogva benne foglaltattak az Isteni Igében és a Szentlélekben fogant szeretetben, és ezért nem csak az Isten megtestesült gondolatainak, hanem megtestesült kívánságainak is kell őket tekintenünk. Ezek erkölcsi-vallási indíttatásokká lesznek, melyeket a nevelő bennem egy háromdimenziós jámborság zárt rendszerévé és átfogó modern pedagógiai rendszerré illesztett össze alkotó módon. Mivel a kor minden szellemi áramlata Schönstatt falaihoz utat talált, egytől egyig jelentősen hozzájárultak egy modern schönstatti lelkiség ki- és felépítéséhez.

Egy saját megfigyelés

Egy család meglátogatása kapcsán vált számomra világossá, hogy milyen törékenyek lehetnek az ilyen kapcsolatok. Ez a család szervezett a plébániájukon egy előadást, melyet én tartottam. A családnál éjszakáztam, és következő nap reggel látott engem először a család két fiúgyermeke. Négy és két és fél évesek voltak. A reggelizés alatt megpróbáltam a nagy ismeretlen embertől való félelmüket szemkapcsolattal, grimaszokkal, utánzással, könnyű érintésekkel eloszlatni. Végül kettőjük közül a fiatalabb nevetni kezdett és barátságosabbá vált. Végül elérkezett a perc, mikor az édesanya a nagyobbik gyermeket óvodába kellett, hogy vigye, s gondolta, magával viszi a kicsit is. De ő a legnagyobb meglepetésünkre azt mondta: ”Itt maradok”. Tehát megérte a 20 perc kemény munka.

 Megépült a híd. Az édesanya elismerő pillantása jól esett. Aztán kaptam egy SMS-t. Amikor elolvastam, megállapítottam, hogy – oly közel a határhoz – egy külföldi telefontársaság hálózatában voltam. Anyagi okokból természetesen a belföldi hálózatban akartam maradni, melynek itt kisebb volt a térereje. Mindenesetre két percbe telt, hogy beállítsam telefonomat. S ekkor a kisfiú egyszerre így szólt: „ Mama, mégis veled megyek!” Ez a két perc, melyben a telefon fontosabb volt, mint a fiú, elég volt ahhoz, hogy leomoljon a híd, melyet beleérzéssel és gondosan fölépítettem.

Egy kis kirándulás a pszichológia-történetben

 Ez a megfigyelés és a tudás a kötődés-organizmus jelentősége körül, ahogy Kentenich atya ezt sok írásában leírta, felkeltették érdeklődésemet azon kutatási eredmények iránt, melyeket John Bowly, a gyermekorvos nyilvánosságra hozott. Ő a második világháború után Londonban a Tavistock Klinikán létrehozott egy gyermek-pszichológiai osztályt. Munkatársával, Robertsonnal 1952-ben egy meghökkentő dokumentumfilmet forgatott „Egy kétéves kislány kórházba megy” címmel. A kislány, akinek édesanyja nélkül kellett a kórházban maradnia, egyértelműen mutatja a tiltakozás, bánat, alkalmazkodás különböző fázisait. Egy kisgyermek reakciójának fázisai az édesanyjától való elváláskor annak idején ismeretlenek voltak orvosi körökben és a pszichológusok hevesen vitatkoztak: Melanie Klein – egy pszichoanalitikus Sigmund Freud iskolájából – követői a kétéves reakcióit az anyáról való tudattalan fantáziára akarták visszavezetni, míg John Bowly ezt az elválási helyzetnek tulajdonította. Mindenesetre Bowly és Robertson elérték, hogy ettől kezdve a látogatási gyakorlatban a londoni gyermekklinikákon és később más országokban is jobban figyelembe vették a gyermekek igényeit, szükségleteit. .-- Ezzel a fejlődéslélektanban egy fontos váltóállítás történt, mely a kötődés-elmélet kialakulásához vezetett. Ez ellen hevesen harcoltak a Freud-követők.

Érdekes a kötődéselmélet ez új iskolája kialakulásának hátterén, - mely közben az orvosok által általánosan elfogadott gyógyászatban elismert helyet foglal el -, hogy a „zseniális autodidakta” /így nevezte egyszer a római vizitátor Sebastian Tromp jezsuita atya Kentenich atyát/ pedagógiai gyakorlatát és elméletét jobban szemügyre vegyük. Ezt a következő cikkekben tesszük meg.

/ Elmar Busse atya/