Bad Urach és Grabenstetten között, Reutlingentől nem messze található a Falkensteiner barlang. Ebben ered az Elsach folyó. Itt 2003. utolsó májusában négy egyetemista komoly vészhelyzetbe került. Tapasztalt barlangászok figyelmeztetése , rossz időjárási előrejelzések ellenére, hiányos felszereléssel nekivágtak, a 2800m mélységben lévő úgynevezett „Eiseleversturz” szakadéknak, amely egy viszonylag új keletű beomlás, amely a járatot teljesen eltorlaszolta, és 1977-ig a barlangot lezárta. A visszaút alatt egy erős zivatar következtében megáradt a barlang patak, a víz fölgyülemlett a szoros járatban és egy 10m hosszú szifon keletkezett, amelyen csak búvárfelszereléssel lehetett átjutni. A négy ember ezáltal 400 m-re a kijárattól beszorult. A Baden-Württembergi Barlangmentő Egyesület emberei 11 óra körül találták meg őket, majd további mentőalakulatok búvárfelszereléseket is hoztak. A bennrekedt fiatalok jó állapotban voltak, és a barlangbúvárok, valamint a búvárfelszerelések segítségével átjutottak a szifonon. 13 óra körül mindegyikük kijutott a barlangból.
A barlangmentők ezen a helyen évente egy-két alkalommal rendszeresen bevetésre kerülnek. Ezzel a Falkensteiner Barlang az egyik legtöbb balesetet számláló barlang Dél-Németországban. Annak ellenére, hogy elegendő beálló van a barlangban ahol a magas vízállás esetén várakozni lehet, az ilyen jellegű beszorulás egyáltalán nem veszélytelen dolog. Az éhség, a hideg, a szomjúság végzetessé válhat a bennszorultak számára. Ehhez pszichikai zavarok jöhetnek, különösen a hiányos felszerelés esetén, és mindenekelőtt a fényforrás elvesztésekor. Ha ilyenkor pánikba esnek, a halálozás is előfordul.
Ami a Falkensteiner barlangban testileg megtörténhet, a lelki síkon is lehetséges. Az ember „kilátástalan” helyzetbe kerül, vagy abba hozza magát, és a dolgokat sötéten látja. „Nem bírom tovább!” „Vége”- hangzik a többé-kevésbé drámai segélykiáltás. Ezt azonban pontosabban így kellene fogalmazni: „Így nem megy tovább!” Azok a stratégiák, amelyeket eddigi életünk problémamegoldásai során alkalmaztunk nem használhatók. Német nyelvterületen ennek jó példája Miriam Meckel. 1967-ben született, a ranglétrán gyorsan haladt fölfelé, egyik fokról a másikra. 31 évesen ő lett Németország legfiatalabb professzora, kommunikációtudományos doktorként Düsseldorfba került kormány szóvivőnek. 2005-ben a St.Gallen Egyetem meghívott professzora lett.2008 szeptemberében beállt a csőd. Egy reggelen nem tudott fölkelni. „Úgy éreztem, mintha egyszerre vettem volna be egy nagy adag altatót és egy nagy adag ajzószert.” –írta később erről a kibírhatatlan állapotáról. Fájdalmak, verejtékezés, könnyek, és könnyek. Amikor mindennek ellenére mégis odavánszorgott a számítógépe elé, és meglátta az 50 megválaszolatlan e-mailjét, végképp összeroppant. Barátnője, a TV-műsorvezető Anne Will vitte őt orvoshoz. A diagnózis: Súlyos kiégés egy fertőzéssel kombinálva. Csak valamivel később, egy allgäu-i klinikán tudta kimondani a fájdalmas felismerést: Amikor a kihívások szaporodtak, mindenkor megpróbált a növekedő megterhelésnek növekedő mennyiségű munkával megfelelni: még több utazás, még több információ, egyre kevesebb alvás, egyre kevesebb otthon töltött idő. Élete úgymond az „előző sávban” telt, mindaddig, amíg a teste jelzett: így nem megy tovább! Ő pedig kitartóan ellenszegült az általános véleménynek és figyelmeztetésnek, miszerint az ilyen népszerűség ára törvényszerűen a kiégés, ezek az emberek egy idő után rendre a depresszióba zuhannak. Ő, aki eddig nagyon szkeptikus volt az ilyesféle „pszichológiai akadékoskodásokkal” szemben, ebben a helyzetben neki, - egy lelkészlánynak – is be kellett látnia, hogy az ő lelkének is vannak szükségletei, amelyeket nem lehet büntetlenül mellőzni. A mai technikai lehetőségek, a laptop, az iPhone hihetetlen szabadságot és állandó kommunikációs lehetőséget biztosít, de hiányzik az egyértelműen pihenésre szánt idő. A családi élet és a munkaidő már nem határolódik el világosan egymástól. Az állandó új kihívásokra való reagálás tartós stressz állapotot eredményez. A barátnője ebben az akut válságos helyzetében egy kék-fehér konyharuhából való rongydarabbal ajándékozta meg őt, hogy mindig arra emlékeztesse: „Nem akarok még valahogy többet és többet belepasszírozni az életembe, hanem el akarom fogadni, hogy nekem is csak korlátozott az idő és a tér, ami adatott – ehhez a kis rongydarabkához hasonlóan.”
Nagyon jó, ha válságos pillanatokban vannak olyan kompetens embereink, akik egészen közel állnak hozzánk, akikre bizalommal hagyatkozhatunk, akik a felfoghatatlant érthetővé teszik számunkra. Mi is történik tulajdonképpen velünk?
Kentenich atya ilyen lelkipásztor lehetett, aki útitársait pontosan ezzel tudta újra és újra megajándékozni. Nézzük, hogyan ír ő erről az 50 éves papi jubileum alkalmával, hogyan látja, mit jelent pásztornak, atyának lenni.
Kentenich atya önvallomása
Kentenich atya írja 1960-ban:
„Aki nem tartja folyamatosan elevenen az érzékelés-kapcsolatot a modern, sok oldalról megtámadott, legyengített lélekkel, fogalma sincs arról, milyen szorongatásban, egyfajta pokoli, de legalábbis elviselhetetlenül kínzó tisztítótűzbeli állapotban él ma számtalan - legkülönbözőbb rendű és rangú – ember, papokat és szerzeteseket is ideértve. Olcsó megoldás, ezeket az eseteket egyszerűen félretolni, vagy külsőleg valahogyan lekezelni és a belső gyógyítással nem foglalkozni. Az Istenben mélyen gyökerező atyai szív lényegesen másképpen gondolkozik és cselekszik. Az Üdvözítő önarcképéhez, a Jó Pásztor eszményéhez igazodik:
A Jó Pásztor életét adja juhaiért. Nem húzódik vissza ölbetett kézzel, amikor a tengert a vihar felkorbácsolja, nem szemléli közömbös nyugalommal a tomboló hullámokat, amely viharos szeleknek ezrek és ezrek vannak kitéve és tehetetlenül, elhagyottan küszködnek a pusztulással. Nem elégszik meg azzal sem, hogy a távolból mentőövet dob a fuldoklónak: maga ugrik életveszélyt is vállalva a vízbe, hogy mentse, ami menthető. Így valósítja meg a Megváltó szavát: A Jó Pásztor életét adja juhaiért. Nem túl nehéz ezt a képet a fentebb leírt helyzetekre alkalmazni. Engedjék meg, hogy megismételjem: Az Örökkévalóságban egykor lehull a fátyol és megláthatjuk, milyen sokan vannak azok, akiket ezeken az akadályokon át Isten gyermekeinek teljes szabadságára, a Tökéletesség Hegyére vezethettem.
Már nagyon korán elméletileg és gyakorlatilag is kapcsolatba kerültem az imént felvetett problémával. Szándékosan nem beszélve a fiatal spirituális „zárdafalak közti” tapasztalatairól. Alighogy megnyíltak az ajtók és ablakok, mindenfelől jöttek a páciensek. Laikusok és papok. A 20-as évek elején is így volt ez. Annak idején, közvetlenül a második világháború végén Dr. Bergmann a Kleve-ben működő gyógyintézeti praxisával meghatározó szaktekintélynek számított. Amit ő orvosi szempontból megkezdett, azt folytathattam és vihettem végig papként, pszichológiai- aszketikai és vallási alapokkal megerősítve. Nem ritkán gyötrelmes munka volt ez. Sokkal könnyebb lett volna elegánsan elhúzódni, és távol tartani magam az egésztől néhány általános, jámbor szólammal, mint ahogy ezt sok pap meg is teszi. A Jó Pásztor, aki életét adja juhaiért, semmiképpen nem így jár el. Ellenkezőleg, ő mindent megtesz azért – mégha ez rengeteg tanulásba, idegi energiába és időbe is kerül-, hogy a károktól megóvja őket, és Isten Gyermekeinek járó teljes szabadságukat amennyire csak lehetséges, visszaadja nekik. Miután mi sokszorosan bebizonyítottuk, hogy nem vagyunk képesek és készek még arra sem, hogy a régi, bevált morális és pasztorális alapelveket bátran, ihletetten és okosan alkalmazzuk, az elmúlt időben – mint ahogyan ezt mindenütt szánakozva meg is állapítják – megtöltöttük a pszichoterapeuták rendelőit, miközben a gyóntatószékeink egyre-másra kiürülnek. A kort és a lelket jól ismerő lelki gondozó ismeri ezt a mélyreható és mindenoldalról veszélyeztető életkrízist, valamint annak híveire gyakorolt hatásait is. Bátran és merészen szembenéz vele és megpróbálja megkeresni a gyógymódot, majd óvatosan és körültekintően alkalmazza azt.”
A lelki labirintusok ismerőjének követőiként számolhatunk azzal, hogy minden probléma, amit az életünk elénk hoz, Isten leckéiként fogható fel, amely által jobb életművésszé válhatunk. A megoldott problémák küldetéssé válnak. Joseph Kentenich, aki olyannyira megszenvedte, hogy az édesapja nem akart tudomást venni róla, sokak apjává válhatott, mert problémáját elfogadta, anélkül, hogy azt a természetes szinten egyáltalán képes lett volna megoldani. Ami segített neki legyőzni a problémát, az az ő közvetítésével, valamint a sok, pályatársakkal folytatott mély dialógusa során idővel önálló, sajátos spiritualitássá vált, mindazok számára reményt hirdetve, akik valamilyen formában kapcsolati szegénységtől szenvednek, és mindeddig kevés módszert kínáltak fel számukra ahhoz, hogy saját életük nehézségeit legyőzzék.
( Pater Elmar Busse – Schönstatt )